A minap az egyik közvéleménykutatótól kaptam egy kérdőívet, amely arról kérdezett, hogy kin segítenék leginkább a nyugdíjasokon, a beteg gyerekeken, az éhező gyerekeken, a szegényeken, a munkanélkülieken, a hajléktalanokon, a határon kívüli magyarokon, vagy kidobott állatokon.
Tudjátok elgondolkodtam azon, hogy aki ezt a kérdőívet összeállította, vajon ezen a világon él-e? Mert ha belegondol nincs válasz.
Szívem szerint mindegyiken segíteni szeretnék, mindenkinek adnék abból amim van, dehát a nyugdíjasokon én hogyan tudnék segíteni, a beteg gyerekeken szintén felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetne segíteni, hiszen pénzt nem adhat az ember, mert azt a különböző alapítványok lenyúlják, és csak töredékét kapják meg annak a pénznek,amit nekik szánna az ember, egészséget pedig sajnos nem adhatok, az éhező gyerekeket szívesen megetetném, ha utamba kerülnének odaadnám nekik az utolsó falat kenyeremet is, csak ilyen ne történjen a világban. A szegényeken szintén felmerül a kérdés, hogy egy másik szegény ember hogyan is segíthetne, a munkanélkülieknek sajnos munkát adni nem tudok, a hajléktalanoknak nem tudok menedéket nyújtani. a határon kívüli magyarokon hogyan is segíthetnék, amikor az ittenieken sem tudok, bár vannak könyvgyűjtési akciók, ahova rendszeresen szoktam vinni könyveket, mással sajnos nem tudok hozzájárulni az ő nyomorukhoz. A kidobott, megunt állatokon tudok segíteni, úgy, hogy befogadom őket, hiszen így vannak a kutyáink is, de mást mit tehetnék.
Elgondolkodtató a kérdés, hogy kinek jut eszébe ilyen kérdést feltenni ma Magyarországon, amikor a fél ország a nyomor szélén, a létminimum alatt él, a másik részének meg akinek van nem segít és nem is akar segíteni, ő többet akar, és még többet akar.
Az is eszembe jutott, hogy amíg én itt írom e sorokat a világon egy gyermek meghal, mert nincs mit ennie. Legszívesebben elsírnám ilyenkor magam és istenemre mindent odaadnék érte, hogy segíthessek ezeken a kisemberkéken, még akkor is, ha nekem sem túl sok van.
De vajon milyen agya lehet egy ilyen embernek, aki ilyen kérdést tesz fel, hogyan is tudna egy normális ember ezek közül választani, hiszen mindenannyiuknak segíteni kellene. Annyira elkeserített ez a dolog, hogy azóta is ezen töröm fejem, hogy tudnak ezek a kérdezőbiztosok egyáltalán gondolkodni, hogy ilyen fájó kérdéseket tesznek fel? Van gyerekük, láttak már hajléktalant, aki az utcán szedegeti a csikkeket, és koldul, csontig lesoványodva, vagy látott már kemoterápiától megkopaszodott, agyongyötört gyerekeket, vagy csontig lesoványodott kóbor állatokat, vagy nyugdíjast, aki beteg és nem tudja a kicsi nyugdíjából a gyógyszerét kiváltani, és munkanélkülit, aki végső elkeseredésében, mert nem tudja a családját eltartani az öngyilkosságba menekül? Nem hiszem, hogy túl sokat törte a szegény kicsi fejét ezeken a kérdéseken, hiszen van munkája, van jövője, el tudja tartani a családját, nincsenek anyagi gondjai, fedél van a feje felett, és nyilván meg sem látja az utcán a beszélni nem tudó, csak néma szemekkel rásandító, félő, éhező állatokat az utcán.
Hát ennyit akartam mondani a kérdező biztosokról, ha valakit netán megsértettem volna, bocsika.
Barátság klub
"A BARÁTSÁG, borostyánkőbe záródott légbuborék. Ha elhanyagolod, megfakul. Ha összetöröd, elillan. Ha nem vigyázol rá, elveszíted. Ha a tiéd, BOLDOGGÁ TESZ"/ JoeCímkék: Joe és a vadlovak, barátság, Már csak egy szó, írások, versek, dalszövegek, képek, képeslapok
A minap az egyik közvéleménykutatótól kaptam egy kérdőívet, amely arról kérdezett, hogy kin segítenék leginkább a nyugdíjasokon, a beteg gyerekeken, az éhező gyerekeken, a szegényeken, a munkanélkülieken, a hajléktalanokon, a határon kívüli magyarokon, vagy kidobott állatokon.
Tudjátok elgondolkodtam azon, hogy aki ezt a kérdőívet összeállította, vajon ezen a világon él-e? Mert ha belegondol nincs válasz.
Szívem szerint mindegyiken segíteni szeretnék, mindenkinek adnék abból amim van, dehát a nyugdíjasokon én hogyan tudnék segíteni, a beteg gyerekeken szintén felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetne segíteni, hiszen pénzt nem adhat az ember, mert azt a különböző alapítványok lenyúlják, és csak töredékét kapják meg annak a pénznek,amit nekik szánna az ember, egészséget pedig sajnos nem adhatok, az éhező gyerekeket szívesen megetetném, ha utamba kerülnének odaadnám nekik az utolsó falat kenyeremet is, csak ilyen ne történjen a világban. A szegényeken szintén felmerül a kérdés, hogy egy másik szegény ember hogyan is segíthetne, a munkanélkülieknek sajnos munkát adni nem tudok, a hajléktalanoknak nem tudok menedéket nyújtani. a határon kívüli magyarokon hogyan is segíthetnék, amikor az ittenieken sem tudok, bár vannak könyvgyűjtési akciók, ahova rendszeresen szoktam vinni könyveket, mással sajnos nem tudok hozzájárulni az ő nyomorukhoz. A kidobott, megunt állatokon tudok segíteni, úgy, hogy befogadom őket, hiszen így vannak a kutyáink is, de mást mit tehetnék.
Elgondolkodtató a kérdés, hogy kinek jut eszébe ilyen kérdést feltenni ma Magyarországon, amikor a fél ország a nyomor szélén, a létminimum alatt él, a másik részének meg akinek van nem segít és nem is akar segíteni, ő többet akar, és még többet akar.
Az is eszembe jutott, hogy amíg én itt írom e sorokat a világon egy gyermek meghal, mert nincs mit ennie. Legszívesebben elsírnám ilyenkor magam és istenemre mindent odaadnék érte, hogy segíthessek ezeken a kisemberkéken, még akkor is, ha nekem sem túl sok van.
De vajon milyen agya lehet egy ilyen embernek, aki ilyen kérdést tesz fel, hogyan is tudna egy normális ember ezek közül választani, hiszen mindenannyiuknak segíteni kellene. Annyira elkeserített ez a dolog, hogy azóta is ezen töröm fejem, hogy tudnak ezek a kérdezőbiztosok egyáltalán gondolkodni, hogy ilyen fájó kérdéseket tesznek fel? Van gyerekük, láttak már hajléktalant, aki az utcán szedegeti a csikkeket, és koldul, csontig lesoványodva, vagy látott már kemoterápiától megkopaszodott, agyongyötört gyerekeket, vagy csontig lesoványodott kóbor állatokat, vagy nyugdíjast, aki beteg és nem tudja a kicsi nyugdíjából a gyógyszerét kiváltani, és munkanélkülit, aki végső elkeseredésében, mert nem tudja a családját eltartani az öngyilkosságba menekül? Nem hiszem, hogy túl sokat törte a szegény kicsi fejét ezeken a kérdéseken, hiszen van munkája, van jövője, el tudja tartani a családját, nincsenek anyagi gondjai, fedél van a feje felett, és nyilván meg sem látja az utcán a beszélni nem tudó, csak néma szemekkel rásandító, félő, éhező állatokat az utcán.
Hát ennyit akartam mondani a kérdező biztosokról, ha valakit netán megsértettem volna, bocsika.
Címkék: szegénység, nyomor
Feed: Barátság klub csoport blogja
Ehhez a blogbejegyzéshez érkezett hozzászólások
Következő: Tanmese egy kisleányról
Előző: "Ma megmentettem egy embert". ( Egy menhelyen élő kutya szemével...)